Földrajzi környezet Településtörténet Hagyományok Intézmény-rendszer Látnivalók Források Hírek  

Márkó - Településtörténet

 
Településnév eredete

A Márkó településnév a Márk (latinos formájában Markus) személynévből keletkezett magyar névadással. A Márk nevet a magyar nyelvben már a 12. századtól hayználták. Leghíresebb védőszentje Szent Márk evangélista, egyházi ünnepnapja március 25. A Markó és a Márkó egyaránt lehet a Márk név becézője.

A hegyekkel körülölelt Márkó
A név német formája a magyar elnevezésből alakult ki. Márkó (jobbára csak szóban használt) német névformája Markau, amely Mark-ra rövidült.
 
Márkó története a középkorban

Régészeti leletek kisebb római jelenlétre utalnak. Valószínű, hogy a Savariát Gorsiummal összekötő út is Márkón haladhatott keresztül.
A honfoglalás után a közeli Jutas és Fajsz helyiségnevek arra utalnak, hogy a fejedelmi törzs egyik szálláshelye ezen a vidéken helyezkedhetett el.
A középkorban Márkó területén négy település is volt: Bere, Endréd (Andráspüspöki), Mesteri és Szentmárk (Szentmárkúr, Szentmárkúrföldje). Ezek a községek valószínűleg a szentmárki plébániához tartoztak. Bere egy részét a Szák nemzetség tagjai birtokolták egy ideig, a többi terület egyházi birtok volt. A bakonybéli apátság a földjeit a káptalan hozzá közelebb eső birtokaival cserélte el, a veszprémvölgyi apácák területe az apácák török elöli elmenekülése után került a káptalan kezelésébe.
A török megszállást közvetlen megelőző időre Bere elnéptelenedett, Endréd és Szentmárk összeolvadt. A török időkben az egész terület elnéptelenedett.
 
A betelepítés és újjáépítés időszaka

Bár egyes jelek arra utalnak, hogy Márkó területén már az 1730-as években lakhattak néhányan, Márkó hivatalosan 1741-ben települt be. Az 1741. február 15-én kelt okirat szerint hét telepes talált itt új otthonra. Ez a hét telepes Némettevelről (Nagytevel), Városlődről és Kislődről érkezett, és ígéretet tett, hogy magukhoz hasonló ötven telepest csalogat erre a területre. Márkó mai lakosai közül a Heizler család (Christian Heisler utódai) az, amelynek néhány tagja ma is Márkón él. A jövevények a Birodalom különböző részeiből érkeztek, de cseh (Sukopp), délszláv (Schupan, Prosztovits) és magyar (Horváth, Répási) eredetű is volt köztük. Az eredeti szülőhelyek azonosítását nehezíti, hogy a telepes a nevét a saját nyelvjárása szerint ejtette, a káptalan hivatalnoka pedig magyarul hallotta és ennek megfelelően írta be az anyakönyvbe. 
Padányi Bíró Márton – a későbbi veszprémi püspök – a falu helyét eredetileg az elpusztult berei templom mellett jelölte ki, de a telepesek végül egy kissé lejjebb költöztek, így két patak szegélyezte a falut, az egyik azóta kiszáradt. A falu 1747 óta rendelkezett pecséttel, amelynek ábrája a mai községi címer részévé vált. (1. kép Márkó község 1776. évi pecsétje)
A márkói lelkészség 1743-ban jött létre, addig tehát túl sokan nem lakhattak itt. A miséket eleinte magánházaknál tartották, 1747-ben kezdték el a templom építését, ami azóta is a környékbeli falvak legnagyobb temploma. A templom épülete 1757-ben készült el, a torony csak jó tíz év múlva. Fő ékessége a barokk faoltár.
A kettős udvarok kialakítása összefüggésben volt a népesség növekedésével. Az 1741-ben megkötött szerződés 50 jobbágytelek megszállását engedélyezte de mire a káptalan észbekapott, már 1775-ben 100 jobbágy és családja élt a faluban., A jobbágyok mellett még   házas és házatlan zsellérek is laktak a településen, akik egy része bizonyára csak „álzsellér” volt, rendelkezett földdel, és belesegített a többiek adójába.
A márkóiak a szerződésüket a hagyomány szerint a szentségtartóban őrizték, egészen addig, amíg a káptalan egyik kanonokja nem misézett a templomban, mert ezután a szerződésnek a helyiek szerint nyoma veszett, és ezután nem tudták igazukat bizonyítani.
 
Márkó a 19. században

A napóleoni háborúk idején Márkó újra a hadak útvonalába került. Jacob-Francois Marulaz tábornok Márkóról üzent a megyei uraknak, hogy küldhetik a hódoló küldöttséget. Jellemző, hogy erről az eseményről a helyi források nem tesznek említést.
Az 1830-as évek közepén súlyos tűzvész pusztította el a falu jelentős részét, ennek az emlékét őrzi az 1839-ben épült klasszicista stílusú Kálvária kápolna, amelyet, miután sokáig a lőtér területén helyezkedett el, 1991-re a romjaiból kellett újjáépíteni. A munkálatok fő szervezője Márton Antal hárskúti plébános volt, aki akkoriban a márkói katolikusok lelki gondozását is ellátta. A munkálatokban nemzetiségére és vallásra való tekintet nélkül az egész falu részt vett, a kápolnában lévő corpust egy református magyar, Novák László faragta.
A község életét az 1848-as jobbágyfelszabadítás változtatta meg. Amikor Jellašić bán csapatai közeledtek, Szentgál központtal nemzetőr egységet hoztak létre. Az egység szentgáliakon kívül bándiakból, herendiekből, márkóiakból és rátótiakból (Gyulafirátót) állt. A szentgáliak után az egységben a márkóiak voltak a legtöbben, ez a település súlyára is utal.
 
A jobbágyfelszabadítás végrehajtása 1859-ben fejeződött be. Az 57 márkói jobbágytelken 113 gazda osztozott. A telkes gazdák együttesen 463 hold erdőhöz is hozzájutottak. A közbirtokosság együttesen is rendelkezett 1000 holddal, de annak is erdő volt a túlnyomó része. Miután szabadon lehetett földet venni, a márkóiak részben az akkori (a mainál sokkal nagyobb) szentgáli területen vásároltak földet. A veszprémi Csatár-hegy szinte teljes egészében a márkóiak tulajdona lett.
1877–79-ben érte el a községet a vasút, amely azóta is a lakott terület északi határát képezi, sőt, a Kálvária állomásait is elvágta a kápolnától.
1896-ból és 1897-ből maradt fenn adat arról, hogy a „jutasi nagylegelőn a hadsereg harczszerű lövészetet tart.
 
Márkó a 20. század első felében

A békés és csendes fejlődést az I. világháború szakította meg. A háborúban 22 márkói halt hősi halált.
1927-ben a község 10.000 pengős üzletrészt vállalt a Veszprém megyei Villamos Szövetkezetben, és 1931-ben a hivatalos helyiségekbe bevezették a villanyt, majd egy 100 W-os, két 40W-os és négy fél éjszaka égő 40W-os izzó erejéig a közvilágítást is kialakítottak. (2. kép Márkó a 20. század elején képeslapokon)
A háború előszele már 1936-ban elérte a falut, amikor a Veszprémmel határos területen hadirepülőtér jött létre. 1938-ban szervezték meg a Volksbundot, a helyiek szerint némi csalafintasággal, mert az osztogatott német naptár átvételi elismervénye egyben a belépési nyilatkozat is volt.
Az 1941-es népszámlálás szerint a falu lakosságából:
magyar anyanyelvű    98     magyar nemzetiségű   200
német anyanyelvű      703   német nemzetiségű     601
Ez az a hírhedett népszámlálás, amely később a kitelepítések alapjául szolgált. A Volksbund miatt nem jött létre Márkón a levente szervezet. Magyarország német megszállása után a honvédségnél szolgáló márkóiak jelentős részét átvezényelték a Wehrmachthoz, vagy a Maria Theresia SS hadosztályhoz.
A front elvonulását a márkóiak zöme a csatári pincékben vészelte át. A harcok során a szövetségesek többször is bombázták a 8-as út márkói szakaszát, majd március 24-én a németek is. A frontok 66 márkói életét követelték.
 
Kitelepítések

1945 nyarán elkezdték internálni a volksbundista vezetőknek és az SS-ek családjait, függetlenül attól, hogy a Waffen SS-be 1944-ben már kényszersorozás zajlott. Így 62 családnak (240 személy, az 1941-es lakosság 30%) már el kellett hagynia a falut. Bár a 1946 elején a Belügyminisztérium csak 57 volt Volksbund tagot tartott nyílván, júniusra a számuk 142-re nőtt.
1946 februárjában érkeznek az első betelepítettek a faluba, azok a magyarok, akiket Csehszlovákiából űztek el. Ők a bútoraikat és a szerszámaikat is magukkal hozhatták, és alapjában véve a közös űzött sors hamar hidat épít a helyiek és a jövevények közt.
A telepítések második hulláma aratásidőben érkezett a „hazaáruló svábok” földjeire. Ezeknek egy része Biharból jött, és egyrészt nem tudták hogy a márkói föld nem azonos minőségű az alföldivel, másrészt napszámosok, sőt kubikusok lévén, nem is értettek a földhöz. Szegénységük megdöbbentette a helyieket. A távoli vidékekről érkezők mellé néhány Veszprém megyei községből is költöztek át telepesek. Az újonnan jötteket az összeköltöztetett németek helyére rakták be, átadva nekik a kiűzöttek javait is.
A németek elleni föllépés Márkón 1948 elején tetőzött. 1948. január 12-én 24 óra alatt össze kellett pakolni az elvihető egységcsomagot, és január 13-án reggel elindultak a herendi állomásra, és az ismeretlenbe…
A kitelepített márkói családok többsége a leendő NDK területén találta magát. Ahol a „hazaáruló svábból” „magyar cigány” lett, és több idős ember gyakorlatilag éhen is halt. A családok egy részének még idejében sikerült a szovjet zónából távozni, ma Németországon és Ausztrián kívül Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Mexikóban is élnek márkói származású személyek.
A ki- és áttelepítés Márkó 1941-es lakosságának 62,4 százalékát érintette.
 
Márkó a kitelepítések után

Márkón a kitelepítések után négy különböző csoportnak kellett együtt élnie. A németek mellett ott voltak a cseh-magyar lakosságcsere következtében ideszállított felvidéki magyarok, a bihariak és az ország különböző részéről érkező családok. Voltak néhányan, akik fölélték az otthagyott javakat, azután tovább álltak másfelé szerencsét próbálni. Ezeknek az ügyeskedéseknek azonban hamarosan vége szakadt.
A falun belüli társadalmi és szociális különbségek akkorák voltak, hogy 1950-ben még a Veszprém megyei Népújság is kénytelen volt megállapítani, „Márkón a különböző vidékekről jövő telepesek sem tudták megindítani azt a pezsgő életet, amely a felszabadulás után jellemző volt a magyar falukra.
1950-től megindult a termelőszövetkezeti mozgalom, de jellemző módon mindjárt három TSZ is alakult: a telepesek által szervezett „Úttörő”, a felvidékiek „Megértése” és az őslakosok „Petőfije”. A korabeli sajtó általában csak az első kettővel foglalkozott, mintha a harmadik nem is létezett volna. A két TSZ-ről szóló híradások különböző ügyeskedésekről tudósítottak, valamint arról, hogy a két szövetkezet tagjai egymást vádolták a bíróság előtt, amelynek a végén a Megértés TSZ elnökét az Úttörő TSZ tagjaimnak a vallomása alapján három évre el is ítélték.
 
Az 1956-os forradalom és az azt követő változások

Az 1956-os forradalomnak csak a szele érte el Márkót. A termelőszövetkezetek felbomlottak. 1957-ben már egységesen szervezték újjá a Megértés TSz-t, belevonva a másik kettőt is. Ez később a hárskúti, majd a herendi TSz-szel egyesülve alkotott egész a rendszerváltásig egységet.

Márkó napjaink légifelvételén
A Németországból hazaszökött telepesek megjelenése óta 1957-ben osztottak újra házhelyeket. Ekkor jött létre a Vasút utca. Az 1946-ban elkobzott házak eddig állami tulajdonban voltak, ekkor lehetett azokat megvásárolni. A tulajdonszerzéssel és a szabadabb költözködés lehetőségeivel sokan éltek, a felvidékiek jelentős része elköltözött Nógrádba és Borsodba, vissza régi hegyeikhez, a bihariak visszamentek az Alföldre. A magyarországi falvakba áttelepített márkóiak közül többen visszatértek. Ezen kívül olyanok is érkeztek, akik Veszprémben vagy a vasútnál munkát találtak, és lakásra volt szükségük. A falu lakossági összetétele újra megváltozott.
1973 és 1984 közt újabb három utca épült ki a községben. Ez a növekedési folyamat 2006 után vett új lendületet. Az építkezők egy része a márkói ifjak közül került ki, de mindig voltak egyre újabb és újabb betelepülők is. 1977–78-ban megépült a vízmű, a szennyvízelvezetés csak a rendszerváltozás után került megoldásra.
 
Márkóhoz kötődő nevezetes személyiségek
 

Gombos Antal, Bakonyi János, Ifjú Sebestyén és Somhegyi Mihály márkói családjaik körében

         Orsetti Péter
1750-től haláláig (1790) Márkó plébánosa volt. Igazság szerint a második, de elődje csak egy évig töltötte be ezt a tisztet, így gyakorlatilag az első. Plébánossága alatt épült a márkói templom. Halálakor az ezüstjeit egy kehely készítésére hagyja, a templom 100 forintot örökölt, és 50 forintot hagyott a márkói szegény sorsú gyerekek taníttatására.
Laszkár András kinevezése után ¾ évvel 1799-ben elhunyt, a márkói orgona elkészíttetésére 225 forintot hagyott.
Nemes Dezső plébános, 1910-ben a veszprémi újságban cikksorozatban írta meg Márkó történetét.
Unger Ferenc plébános az 1930-as években tanévenként 2–3 tehetséges márkói gyerek gimnáziumi taníttatását fedezte. Jóvoltából végezhette el iskoláit a két leendő piarista
Bakonyi (Bauer) János piarista szerzetes, aki Márkó nyelvjárását dolgozta föl. Doktori disszertációja, Márkó története és nyelvjárása, nyomtatásban is megjelent.
Somhegyi (Heizer) Mihály piarista szerzetes, akinek Márkó történetére és néprajzára vonatkozó munkáját 2010-ben jelentette meg a márkói önkormányzat.
Steixner István tanító az 1930-as években országos hírű énekkart szervezett. A jelenlegi márkói kórus az ő nevét viseli.
Dunay Vilmos tanító ugyanebben az időben színjátszó-kört vezetett.
 


Összeállította: Migray Emőd tanár
   © 2009-2012 schwaben.hu