Földrajzi környezet Településtörténet Hagyományok Intézmény-rendszer Látnivalók Források Hírek  

Bakonyjákó – Településtörténet

 

 




A település nevének eredete 

A település neve a Ják, Jákfa, Jákfalva helységnevekkel együtt a Jákób – Jakab keresztnév névvariánsa. Egyes kutatók szerint a templom védőszentje Szent Jakab volt, s a falu tőle kapta nevét. Más kutatók szerint egy szlávos nevű (Jacou) személyről, aki vagy a magyarok elől a Bakonyba húzódó szláv személy, vagy egy magyar főúr volt.

Bakonyjákó madártávlatból
 

Régészeti emlékek Jákó területén

         Régészeti kutatások támasztják alá, hogy már az őskorban is éltek emberek a Bakonyban. Kő- és csonteszközöket találtak, valamint egy 5 centiméteres, mészkőből faragott lovas szobrocskát.
A bronzkornak és a vaskornak szintén vannak a környéken emlékei (pl. bronzkarperec). Az egymást követő néptörzsek közül az avarokról vannak még leletek, avar kori sírok feltárásának köszönhetően. A honfoglalásig nem bukkantak más nyomra a régészek. Elképzelhető, hogy Szt. István koráig lakatlan erdő volt a Bakony. Az egykori Jákó helyét régészeti bizonyítékok hiányában csak hozzávetőlegesen lehet meghatározni. ugyanúgy, ahogy nevének eredetét is. Az első Jákó telke kis vadásztelepülés lehetett.
 
Jákó birtokosai és lakói a középkorban

A település okleveles említése az Árpád-korból (1000–1301) nem maradt fenn. Az első adat 1351-­ből származik, amely szerint: „Possessio regalis Jaco-telke habitatoribus destitua” vagyis: Jákótelkét lakói elhagyták. Azt, hogy miért, nem tudjuk, csak a közeli háborús események utalnak arra, hogy valamilyen küldő oka lehetett. 1367-ben Döbröntén a Hymfi család a birtokos, és Jákóteke, mint jobbágyfalu Döbörönte várához tartozott. A Himfi család mint nagy vagyonnal rendelkező família, a környéken sorra birtokokat szerzett, és adóztatta jobbágyait. A település 14, 15. és 16. századbeli életéről többségében csak periratok maradtak fenn. Többek között 1473. július végén a [bakony]béli apát Hymfi Lőrinc ellen tett panaszt, hogy egy jákói jobbágya az ő bazsi jobbágyát, aki adósságot akart rajta behajtani, mások társaságában elfogta és fogságba vetette.
Jákót az 1500-as években már (a Himfiekkel rokon) Esegvári család birtokolta, mellettük részbirtokosok a Kisfaludiak voltak. 1531-ben Jákóról feljegyezték, hogy volt bírója, 5 és fél lakott és 5 lakatlan portája. Az utolsó összeírás 1593-bó1 maradt fenn, mely szerint Essegvári Ferenc özvegyének birtokán 6 és fél porta volt. Ezen adatok alapján láthatjuk, hogy egész kicsi település volt Jákó. Többé nem szerepel az összeírásokban, valószínűleg lakói a törökök elől elmenekültek, így pusztává vált. Az 1700-as évek közepéig néhány család elfoglalta a régi faluhelyet és romtemplom környékét. Egy-két juhász- és cigánycsaládól szólnak a források, akik csak „fél lábbal” tartózkodtak a faluban, nem mertek állandó jelleggel a faluhelyen megtelepedni. Jelenlétükre utal a pápai keresztelési anyakönyv több bejegyzése 1698 és 1701-ből. A határ ekkor még osztatlan közbirtok volt a döbrönteivel és az ardaival, majd a török kivonulását követő Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) után több nemesi család lett a térség (több falu határának) birtokosa: a Vajda, a Niczky, a Csuzy, a Hőgyészi, a Daróczy, a Szentgyörgyi Horváth családok és a (későbbi gróf) Somogyi família. (A Jákót birtokló családok osztozkodása közel ötven évig tartott.)
 
Bakonyjákó betelepítése

        A terület új tulajdonos családjai a compossessorok (közbirtokosok) a 18. század közepétől kezdték betelepíteni a faluhelyet. Terület bőven jutott az új lakóknak, mert a két közeli falu Jár és Arda a török hódoltság alatt elpusztult, határukkal szabadon rendelkezhettek az új tulajdonosok, akik kimérhették a házhelyeket és jobbágytelkeket. A bakonyjákón birtokos családok közül a Vajda család indította el a megtelepítést a régi faluhelyen 1751-ben. 1762-től a birtokostársak is lázas telepítőakcióba kezdtek. Csuzi Gáspár 1762-ben Nyögérről 5 német családot telepített. Szentgyörgyi Horváth Zsigmond 1764-ben Koppányon és Szűcsön lakó németeknek szabadított fel házhelyeket, Niczky Terézia, Vajda Ferenc felesége tíz német embernek jelölt ki házhelyet. 1765-ben Hőgyészi András öt telepessel egyezett meg két szabad esztendőt engedélyezve számukra. 1767-ben Megyesi Somogyi Márk nyolc Kiskovácsiból érkező német emberrel kötött szerződést. Ennek köszönhetően az 1769-re datált úrbéri tabellában túlnyomórészt német nevekkel találkozunk, de a népesség nagyobb része nem telkes jobbágy volt, hanem zsellér, akik favágásból és a kitermelt fa értékesítéséből, sertés- és juhtenyésztésből éltek.
        Az új jövevények házakat építettek, amelyek fából készültek. A házak alapjának lábfákat döngöltek a földbe és ezekre erősítették a fedémfákat. A telepesek számának növelése érdekében a pusztára költözők 3 évi adómentességet kaptak. A közbirtokos családok azonban nam tudtak mindenben megegyezni, ezért a középkori falu helyére épített házakat lebontották. Megszűnt tehát az árpádkori faluhelyen az úgynevezett „Templomsűrűben” újra települt falu. Emlékét még ma is őrzi azon földrész „Felső házak” ,,Alsó házak” elnevezése.
A község jelenlegi helyére való áttelepítését valószínűleg három tényező segítette elő: 1. A birtokosok nem tudtak igazságot tenni a régi faluhely birtoklását tekintve egymás között. 2. A belterjes állattenyésztés istállózó, modem formáját magukkal hozó német telepesek a hegyen fekvő magyar településsel szemben rendszerint a völgyekbe, lehetőleg víz mellé telepedtek. 3. A már meglévő néhány juhászház illetve forrás közelsége.
A Majer Dömötör féle plébániatörténet szerint „Szentgyörgyi Horváth Zsigmond pápai lakos, jákói földbirtokos 1764. január 25­-én kelt alapítólevelével letelepített 20 családot. A letelepültek a gróf Esterházy család jobbágyai és a Cisztercita rend telepesei voltak. Származásukra nézve bajorok, akik [Bakony]Szűcs és [Bakony]Koppány községekből érkeztek. Ugyancsak 1764. április 24-én 22 családnak ad házhelyet gróf Niczky Terézia, férjezett Vajda Ferencné, jákói földesasszony a saját jurisdictioja alatt lakozóknak. Ók is egy kivételével német nevűek, származásuk azonban ismeretlen. 1765. március 21-én gróf Somogyi Miklós a jákói pusztán lévő „Falu Hely” nevű rétjét adja oda házhelynek Staunpf Mátyásnak, Scherer Györgynek, Stenger Henriknek, Nuzbaum Györgynek, Stenger Miklósnak, Suth Györgynek, Hakhauz Henriknek, Franck Jánosnak, Péter Jánosnak, Engler Fridrichnek és Merer Lőrincnek és ezek által még kilencnek. Ezeket a telepeseket Stájerországból, Tirolból, Svájcból, Csehországból és Németország Baden tartományának schwarzwaldi részéről toborozták össze. Nyelvük német volt, egyedül Péter János volt magyar. Ezen családok letelepítésével még nem alakult ki a község teljesen.
 Az urbárium jegyzéke szerint sok magyar család is telepedett itt le. Ilyenek voltak: Vaczkó, Ékes, Vass, Vendel, Sághi, György, Rédei, Sziget, Koss, Kanász, Csetényi, Németh, Horváth, Olasz, Taráts, Vasuszi, Kurucz, Tibolt, Rost, Fódy, Varga és Csányi családok.
Az 1769-es összeírás szerint Jákón 56 jobbágy és 43 zsellér volt.
 
Bakonyjákó lakossága a 19. században

         Jákó a telepítésekkel a nagyobb falvak közé került, lakosságszáma megelőzte valamennyi Pápától keletre, délre és nyugatra fekvő települését. A község lakóinak száma egyre gyarapodott: 1785-ben 1045, 1829-ben 1342 lakosa volt. Lakóházainak száma 1785-ben 179, 1828-ban 197 volt (ez utóbbi alapján egy házban átlag 7 fő lakott.)
A népesség mezőgazdaságból, sertés- és juhtenyésztésből, favágásból, illetve a kitermelt fa értékesítéséből élt. A község lakóinak sorsát a 19. században az erdő irtása befolyásolta, birtokállományukat jelentősen megnövelte. Az erdő 1857–1935 között 4200 holdról 417 holdra csökkent (8,5%). Terményeik, állataik többségét a pápai piacon értékesítették, és itt szerezték be a számukra szükséges eszközöket, anyagokat. A helyi és a tapolcafői, ritkábban a pápai malmokban őröltettek.
1770-ben szobaszerű kápolnát emeltek a hívők számára, ami rövidesen szűknek bizonyult. 1774-ben még a városlődi plébániához tartoztak, majd 1781-től önálló plébánia, 1785-ben önálló anyaegyház címet kaptak. Kőtemplomot 1805-ben kezdtek el építeni, a birtokos Somogyi család támogatásával, közmunkával. Minden telkes gazda naponta egy munkaerőt adott, a zsellérek minden ötödik nap dolgoztak. 1811-ben szentelték fel a 32 m hosszú, 12,5 m széles, 35 m magas tornyú templomot, amely ma műemlék. Fassingh Mihály 1872-ben 2 tantermes iskolát építtetett a templom mellé. A régebbi időben két iskola volt, az egyik a templom mellett, a másik a Hőgyész utcában. A 3 tantermes iskolát 1886. évben építették.
 
Vérzivataros 20. század 
A 19. század végén és a 20. sz. elején nagyon sok jákói lakos vándorolt ki Amerikába és Kanadába is. Az első világháború előtt a mozgósítás alkalmával, 1914. augusztus 1-én a férfi lakosság 90%- a minden rendzavarás nélkül bevonult. A háború alatt 52 hősi halott, 3 eltűnt, két súlyos és 15–20 könnyebb sérült volt.
A háború előtt volt a községben tejszövetkezet, ez azonban a háború alatt megszűnt. Az 1920-as évben a község és vidéke megalakította a „Hangya” szövetkezetet.
Az I. és II. világháborús hősi halottainak emlékműve

1931. december 22-én dobszóval adták tudtára a községi lakosoknak, hogy a halotti tor el van tiltva, az ellene vétők 20 pengő büntetésre ítéltetnek. 1932-ben vezették be Bakonyjákó községbe a villanyvilágítást. Ez év szeptember 17-én este 6 órakor világítottak először villannyal és nyugalomba helyezték a rosszul világító petróleumlámpákat.
1937-ben hastífusz ütötte fel a fejét. 15 fiatalember, többnyire legényke elment Marcaltőre munkára, de hamarosan haza kellett jönniük, mert elkapták a betegséget, ketten bele is haltak. 1940-ben készült el Németbánya és Bakonyjákó között a kövezett bekötőút, ami nagy áldás volt a németbányaiaknak, mert azelőtt tengelyig érő sárban közlekedtek Bakonyjákóig.
A második világháború előtt és kirobbanása után folyamatosan érkeztek a községbe német nemzetiségű agitátorok. (Az 1941. évi népszámláláskor a falu 1777 lakosából 1578 vallott magát németnek (89%).) 1942. február 15-én toborzó gyűlést tartottak, hogy a Volksbund és a német SS számára önkénteseket toboroztak. A faluból a 18 és 30 év közötti férfiak közül 100 fő esett volna bele, de mindössze 31 önkéntes jelentkező volt, s közülük 17 főnek kellett bevonulnia. 1944 nyarán megkezdődött a kényszersorozás. A német alakulatok még ez év december 8. és 10. között megpróbálták végrehajtani a német lakosság Németországba való áttelepítését, de a lakosság legnagyobb része ellenállt. Katonai erőszak alkalmazásával sikerült 90 családot áttelepíteniük Bajorországba illetve Csehország Szudéta vidékére. A kitelepültek egy csoportja 1945 júniusában visszajött. A Vörös Hadsereg 1945. március 24-én Veszprém és Zirc felől érte el a községet. A 3. Ukrán Front 4. és 9. Gárdahadserege, valamint a 6. gárda harckocsi alakulatai űzték nyugat felé a németeket.
A front áthaladása után a faluban megindult az élet, megalakult a helyi Nemzeti Bizottság, amely az újjáépítést szervezte. 1945 novemberében a település lakóinak száma 1540 fő volt.
 
Németek kitelepítése

A falu lakóinak újabb tragédiája az 1945 utáni kitelepítések voltak. Az 1944 végén kitelepült vagy elmenekült családok házait, földjeit és megmaradt ingóságait a megalakult Földigénylő Bizottság hasznosította. Vagyonuk a Földbirtokrendezési Alapba került, s az igénylők ideiglenesen csak haszonbérbe kaphattak belőlük. Végleges tulajdonukba csak a további kitelepítéseket követően kerülhetett sor. A község kitelepítésre ítélt és Németországba készülő lakosainak 1946-ban és 1947-ben végig kellett nézni és el kellett viselni az ország más megyéiből érkezett új gazdák rátelepítését. Bakonyjákóra magyar telepesek érkeztek különböző vidékekről, a Tiszántúlról, a Vas megyei Nádasdról, Veszprém megye néhány községéből, az Abaúj- Torna megyei Perényből, valamint Losoncról, majd 1948-ban a cseh- magyar lakosságcsere értelmében felvidéki magyarok.
1948. január 6-án 1240 német nemzetiségű lakost, június elején 60 személyt telepítettek ki Bakonyjákóról a hivatalos közegek. Az elkobzás a faluban 306 német családot érintett.
A ki- és betelepítések után közel 15 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a faluban létrejöjjön az egymást megismerni akaró és tisztelő közösség, a békés élet.
 
 
Az 1950-es évektől a község lassú, de töretlen fejlődésnek indul. Az 1959. február l0-én Magasbakony néven megalakult helyi termelőszövetkezet irányította a nagyüzemi gazdálkodást. Sorra tűntek el a zsuppfedeles, földbesüllyedt házak, helyükre modern, többnyire kétszintes családi házakat emeltek.
 
Összeállította: Dávodi Katalin tanítónő és Boldizsár Gáborné tanárnő
 

 

   © 2009-2012 schwaben.hu